Az alábbi írást a nyugat.hu-n találtuk. Az anyagot alábbi formájában Unger András jegyzi, annyira elgondolkodtató, hogy változtatás nélkül közöljük!
Talán soha egyetlen korábbi nemzedék tagjai sem voltak ennyire frusztráltak és a helyüket nem találók, mint a mai huszon- és harmincévesek. Ez a gondolatmenet hibátlanul megválaszolja a miérteket.
Ki ne találkozott volna olyan fiatal felnőttel, aki mintha csak téblábolna az életben, fogódzókat keres, de rosszakat talál, vagy semmilyet, és ha már így alakult, akkor inkább bulizásba fojtja a bánatát? Tim Urban a Wait But Why blogon nagyon érdekes végéről fogja meg a kérdést, az írást pedig sikerült illusztrálni is remek, mindenki által érthető rajzokkal. A levezetéssel nem feltétlenül kell egyetérteni, sőt, vitatkozni vele érdemes, már csak azért is, mert Urban az amerikai állapotokról ír – mégsem nehéz hasonló jelenséget felfedezni 2016 Magyarországán, ha nagyon figyelünk. Néha. Bizonyos helyzetekben. Egyeseknél.
Ezért most utánközöljük az ott leírtakat, némileg magyarítva, itt-ott kiegészítve, de az ott látható ábrákkal együtt, hátha valakiben gondolatokat ébreszt, ha már bennünk is ébresztett.
Kezdjük azzal, hogy ő itt Lilla:
Lilla az úgynevezett Y-generáció tagja, vagyis azoké a fiataloké, akik 1980 és 1995 között születtek (és a mindenféle technológiai újítások ölelő karjai között nőttek fel). Lilla szereti azt, ami ő maga, egyetlen gond van csupán: hogy boldogtalan. Hogy mi tesz valakit boldogtalanná, arra van egy príma képlet:
Boldogság = Realitás – Elvárások
Pofonegyszerű: ha valakinek az elvárásai meghaladják a valóságot, akkor nyilvánvalóan mínuszba csap a boldogságmétere. Magyarul nem lesz boldog.
Ennek megvan a maga oka, és ehhez be kell vonnunk a kontextusba Lilla szüleit.
Lilla szülei az 50-es években születtek, vagyis a második világháború utáni baby boomer generáció tagjai, aminek az itthoni megfelelője a Ratkó-korszak. Ők azok, akik a nagy gazdasági világválság utáni fellendülés gyümölcseit leszüretelhették, és úgy is nevelték őket (Lilla nagyszülei), hogy biztonságos karrierjük legyen, és képletesen szólva zöldebb fű jusson nekik, mint elődeiknek. Ilyen:
Úgy nevelték őket, hogy semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy hozzájussanak ehhez a pihe-puha, dús pázsithoz – vagyis a gondoskodó létbiztonsághoz. Ehhez azonban évek hosszú, kemény munkájára van szükség.
Miután tehát Lilla szülei abbahagyták a hosszú hajú hippiskedést, és megérkeztek a 70-es, 80-as és 90-es évek, bedurrantották a melót, miközben az éppen prosperáló, gazdaságilag felemelkedő világ is rájátszott ebben a kezükre. És akkor bekövetkezett az, amire Lilla szülei nem számítottak: jobban teljesítettek, mint ahogy azt elvárták maguktól. A fű még zöldebb lett, mint elképzelték:
A valóság esetükben tehát meghaladta az elvárásokat. Tehát boldogok lettek! Ennélfogva pedig értelemszerűen kicsattanóan optimisták saját gyermekük jövőjét illetően is.
Ezek a szülők azt mondták gyermekeiknek, hogy azok lehetnek, amik akarnak lenni.
Ennélfogva a felcseperedő Y-generáció rendkívül reményteljesen cseperedett, sokkal reményteljesebben, mint baby boomer szüleik. Ez a reményteliség odáig jutott, hogy már nem csak a szépen lengedező zöld füvet látták lelki szemeik előtt. Náluk már virágok is szökkentek szárba! Vagyis nem csak biztonságot vártak el karrierjüktől, hanem azt is, hogy a saját álmaikat válthassák valóra.
A Google egyik hasznos kis eszköze – az, amelyik az egyes kifejezéseket a múltbéli újságokban keresi, vagyis tudja, hogy az adott szavak milyen gyakran bukkantak fel a nyomtatott sajtóban egy adott évtizedben – is alátámasztja ezt: a „biztonságos karrier”
kifejezés eszerint lassacskán kiment a divatból, és bejött a helyére a „kiteljesítő karrier”
. Vagyis ez a friss nemzedék sokkal ambiciózusabb szüleinél, amit többek között annak is köszönhetnek, hogy a szülők gyerekkorukban folyamatosan azt sugározták feléjük,
hogy ők bizony különlegesek.
Szóval azon túl, hogy a fű tetején virágok is szikráznak majd az elképzelésük szerint, az Y-generáció tagjai azt is gondolják, hogy nekik, egyénileg valami izgalmasabbat, jobbat szán a sors. Vagyis ők lehetnek a szivárványos egyszarvú, aki a többi kortárs fölé magasodik:
És akkor itt jönnek a gondok. Leginkább a munkaerőpiacon. Azzal az elképzeléssel ugyanis, hogy én, az Y-generáció tagja, aki ráadásul különleges, egy fantasztikus karriert kell hogy kapjak, mert erre lettem teremtve, egészen könnyen orra lehet bukni. Vagyis sokan nem gondolják úgy, hogy keményen kell dolgozniuk (ahogyan a szüleik tették). Hanem hogy a fényes jövő az ölükbe hullik.
Az élet azonban egy olyan dolog, hogy kemény.
Vagyis nem hullik az ölbe semmi, ha csak nem vagyunk a tudjukmelyik politikai vezetőnek a veje. Semmi sem jár magától, sem a pénz, sem a respekt, azért dolgozni kell. Ezért aztán Lilla végül itt találja magát, égben robogó egyszarvú helyett a realitás talaján:
És akkor még valami tovább ront a helyzeten:
A Facebookos egóalkotás. Ami miatt Lilla azt látja a Facebookon, hogy kortársai mind jobbak, mint ő.
Itt egy nyaralás, ott egy közös mosolygós kép a partnerrel, amott egy edzés miatt domborodó újabb, természetesen a legelőnyösebb perspektívából befotózott izomcsoport. Lilla bele sem gondol, hogy a Facebookon mindenki a lehető legjobb oldalát mutatja, azt, ami szép, ami jó – gyakorlatilag úgy próbálunk élni a digitális hálón, ahogy a valóságban nem feltétlenül adatott meg. És nem nagyon írjuk ki a Facebookra, ha éppen szarul állunk az élet valamely területén, mert szarul állni nem menő, az lehúzós, az gáz.
Lilla tehát azt látja, hogy mindenki előrébb tart nála:
Ami pedig rossz elgondolás. Mert rossz napjai, buktatói mindenkinek vannak, ezért nem szabad a Facebookot realitásként felfogni. Ettől függetlenül Lilla ezért frusztrált. Az Y-generáció gyakran ezért frusztrált. Az írás remek tanácsokat is ad végül a szóban forgó nemzedék tagjainak:
|
1. Maradj borzasztóan ambiciózus! 2. Ne rugózz többé azon, hogy különleges vagy! 3. Hagyj figyelmen kívül mindenki mást! |
Mi sem tehettünk volna szebben pontot a végére.
Forrás: nyugat.hu